Civil Almás-Neszmély - Beszámolók 21

Beszámolók

Nem szégyen, de luxus

Nemrégiben, egy szép napos délután alkalmával nekivetkőztem és egy viszonylag hosszú bandukolásra adtam a fejem. Célként tűztem ki magam előtt, hogy gyalog(!) végigjárom a két falut. Azért nevezhető mindez szenzációnak manapság, mert akárhova is megyünk, legyen az a két teljes percre található sarki üzletecske csak, a legtöbben már oda is kocsival, busszal igyekszünk, netán motorral vagy bringával... De gyalog? Gyalogolni manapság nem igazán szeret a kényelmes ember... Mormogni és duzzogni viszont annál inkább, hogy ejj a fenébe, megint elromlott az a fránya mérleg! (magyarán sikerült felszednem újabb pár kilót)

Higgyék el nekem, ugyanis magam vagyok a tanúja annak, hogy ez a gyaloglás ötlet egyáltalán nem volt félresikerült, hibás döntés. Egy bizonyos szempontból legalábbis...

Kissé elszoktam már a sűrűn végrehajtott egymás utáni lépegetésektől, mivel az utóbbi időkben én sem a kifejezetten intenzív lábmunkához vagyok szokva. A garázs általában üresen áll, ami jogosan azt feltételezi, hogy a kézimunka inkább az erősségem! Persze csak szigorúan a kormányt és a kissé szakadt sebváltót markolászom! Mindegy, ez épp elég ahhoz, hogy a gyaloglástól kíméljem a test nevelésétől szinte teljesen elszokott és megfáradt szervezetemet.

Kanyarodjunk vissza oda, hogy életmódot változtattam és nekiindultam. Úgy képzeljék el, hogy a tudat erősen közvetítette az információt a lábaimnak és az első 5-10 perc fáradalmas megpróbáltatásai után gyakorlatilag kezdtem élvezni a váltott lábú csoszogást. A nap ragyogóan tűzött, már-már zavaróan potyogtak az izzadság jelei a cipőm ormányára, de kitartóan folytattam utamat. Konkrét céllal továbbra sem szolgálhatok, csak mentem és mentem...

Roppant érdekes utam során elhaladtam például az Oázis kocsma mellett, de most kivételesen nem kimondottan a hideg sörön járt az eszem (pedig igazán rám fért volna egy önindító) ezért vánszorogtam tovább. Az egykori Wéber-féle vendéglőhöz érve viszont már kezdett kissé furcsa lenni a helyzet. Odáig érve ugyanis 4 szembejövő helyivel is összefutottam, de tisztelettudó magatartásom csődöt mondott. Fiatal férfi létemre természetesnek tartom, hogy előre köszönök, ezen nincs is mit vitázni. Idősebbeknek pedig pláne, főleg ha falun nő fel ráadásul az ember! Ennek ellenére csupán 1 kamasz fiú vette a lapot és reagált valamit viszonzásképp. A többi keresztül nézett rajtam és simán ment mellettem tovább...

Nem hagytam, hogy lankadjon a kedvem és folytattam tovább falunéző körutamat.

Mikor az Öregmalom szépen felújított épületéhez értem, ismét az örömteli érzések lettek úrrá rajtam! Bár az épület már nyomokban sem hasonlít az egykori megszokott és az egyediség jeleit egyúttal magával hordozó múltbéli énjéhez, azért a restauráció mégiscsak ráfért. Kissé ugyan túlzóan modernné vált, talán a falu összképét nézve is kilóg a sorból, de ettől még továbbra is egy Műemlékről van szó még akkor is, ha egyesek már közel sem ezt látják benne ha megcsodálják... A szórakoztatóközpont embléma inkább illene rá. Ebből adódóan épp egy helyi zsúrba csöppentem bele, ahol csinosan kiöltözött családok tagjai szórakoztak önfeledten. Mivel én is szeretem a jó zenét és a gyönyörű lánykákat, ezért én is elvegyültem közöttük, miután sikeresen leküzdöttem szakadtas göncöm viseletéből érthetően adódó kisebbségi komplexusomat. Kérem szépen, az illedelmesség hiánya itt aztán igazán megmutatkozott! Köszönhettem én becsülettel hol jobbra, hol balra, levegőnek néztek a helyi szférából szép számmal jelenlévők. Rövidesen gyors búcsút is vettem a számomra valahogy idegen, városképet árasztó pompától és a falusiasabb légkört inkább megtestesítő főút menti szűkös járdára kanyarodtam rá.

Elértem a posta környéki, akár centrumnak is nevezhető dunaalmási központhoz, ahol általában több helybéli ember szokott megfordulni magától érthetődően. Mielőtt azonban ide értem volna kigondoltam, hogy különböző módokon próbálok meg viszontköszönést kiváltani, pontosabban kicsikarni a helyi lakosoktól.

Így tehát próbálkoztam kedvesen, erélyesen, szelíden, indulatosan, visszafogottan, hízelgően, halkan, hangosan, mosolygósan... Végül úgy döntöttem, hogy hagyom az egészet a fenébe és feladom.

Kedvetlenségem valamilyen formában biztos rám lehetett írva, mert a neszmélyi pizzériához közeledvén 3-an is rám köszöntek! Kérdem magamtól, hát ki érti ezt? Amikor előre köszönök, akkor csesznek reagálni (tisztelet az iskolás kamasz fiúnak indulásom kezdetén) de amint kivárok, egyből rám köszönnek...

Persze ilyen formában azért ez is erős túlzás, ugyanis az egykori mozihoz érve szemmel láthatóan úgy mentek el egymás mellett az emberek -tehát nem csak mellettem- mintha mondjuk a pesti belvárosban lennénk... Se köszönés, se szemkontaktus, se egy félresikerült szia vagy helló...

Azon kezdtem el tűnődni, hogy mi történhetett az itt lakókkal az évek folyamán? Ennyire megváltoztak vagy ennyire kicserélődtek az itt élő emberek?

Nem köszönni egyáltalán nem menő és nem trendi! Megerőltető mutatványként felfogni és egyfajta -fiatalosan szólva- „cikiként” értelmezni a köszönést egyáltalán nem az elmúlt idők helyi kultúrájára volt jellemző!

Az illem viszont mindig alapvető viselkedési norma volt és lesz is! Ebből kiindulva (újkori divatos felvett szokás ide vagy oda) ha előre köszönnek a másiknak, akkor az a másik kurvára szedje össze magát és böfögjön fel valami értelmezhetőt!

Úgy vettem észre, hogy beindult egy láncreakció és futótűzként terjed. Rajtunk múlik, hogy mielőbb észrevegyük ezt a helytelen kisiklást és közvetítsük bátran a helyes viselkedési formát.

Utam végéhez érve a nap vakító fénye már halványodni kezdett, de még mindig éreztette jótékony hatását. Persze felemás kedvemen ez már mit sem változtatott.

Szomorúan baktattam megfáradt lábaimmal haza és azon elmélkedtem még az este hátralévő részében, hogy mi változhatott meg ennyire...

DAVID